A nyílt szív titka
Nem tudom már, miért indultam el, mit is akartam igazán megtalálni. Talán saját magam után kutattam…
Még csak a szárnyaimat bontogattam, és éppen elkezdtem repülni, mikor egy erdő fölé érkeztem. Gyönyörködtem a világban, ami körülvesz, boldog voltam. De jöttél te, mint a villámcsapás, és már csak azt vettem észre, hogy zuhanok a mélybe. Elloptad a szárnyaim, csak azért, mert neked nem lehetett…
A megvilágítatlan, árnyas erdőben elveszetten bolyongtam. A bokrok, a fűszálak és a fák között kerestem a fényt. Csak egy apró lángot, ami megmutatja az utat, de nem leltem rá. Az éj ébenfekete volt. Lassan a lelkemen is úrrá lett a sötétség. Féltem, hogy sosem jutok ki onnan… Féltem, hogy már sosem leszek képes szárnyalni, hogy már nem leszek képes megbocsátani, amiért ezt tetted velem… Csak a reményem nem halt meg. Teljes elkeseredettségemben zokogás tört ki rajtam. A könnyeimen túl feltűnt egy apró szivárvány: A napsugár egyetlen parányi szikrája átszőtte a szívemből fakadó fájdalom cseppjét. Megérkezett a pirkadat. Nem adhattam fel! Felálltam hát, és - összeszedve minden erőmet, - rohanni kezdtem. A hajnali szellő elfújta a könnyeket, elmúlt a félelem, megleltem a fényt! Szárnyak nélkül is repültem! A világ újra kitárult előttem, mert a szívem mindvégig őrizte a lángot és nyitott maradt.
2012. január 27.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése