A csend helyettem mondja el

Életem minden egyes hátralévő másodpercét veled akarom eltölteni olyan harmóniában, szerelemben és szeretetben, amit csak képzelni lehet. Mindezt úgy szeretném, hogy meg se forduljon a fejünkben az unalom és az elválás gondolata. Ehhez viszont az kell, hogy néha a csend mondja el helyettem, mennyire szeretlek. Hiányoznunk kell, hogy a legfelemelőbb pillanat legyen amikor újra megpillantjuk egymást. Így marad meg bennünk a tűz, és szemünkben a csillogás…

2012. november 27.

Ilyenkor decemberben

Nagy a sürgés-forgás: az ablakokra felkerülnek a fehér hópihék, égősorok világítanak minden ház udvarán, kitisztulnak a kiscsizmák, készülnek a karácsonyfadíszek. Az emberek szíve meglágyul, többet adnak és kapnak a szeretetnek nevezett csodából.

Itt a december, közeleg az ünnep.

Én is várom már a karácsonyt. A távolból már érzem a mézeskalács illatát, a fenyő tűlevelei képzeletben elárasztják aprócska kollégiumi szobám padlóját, olykor-olykor érzem a forralt bor zamatát… Én is festeném aranyra és ezüstre a diókat, hangszeremen játszanám a meghitt dallamokat, lelkemet az ünnepre hangolnám, és szívem minden szeretetét szétosztanám. Az utóbbit meg is teszem, dobozokba csomagolom, ajándékként átadom, hogy a boldog arcok melengessék az én szívemet is.

A sütés-főzés, díszkészítés viszont elmarad, most más dolgom akad. Rám a könyveim várnak… De éltet a tudat, hogy a „szeretet nem szűnik meg soha.”

2012. november 26.

Örök gyerek
(kisöcsémnek)

Legyek újra gyerek veled?
egy fene, megteszem!

Egy, megérett a meggy…
Nahát, ez nagyon megy!

One, two, three, four,
Megtanulunk angolul?

Leírjuk az anya nevét.
Hol találom a C helyét?

Veled együtt énekelek,
De jajj! Nem tudom a szöveget!

Összekötjük a betűket,
Nini, egy strucc lett belőle!

Most leszek kakas, kukurikúú,
Megy a vonat, csihuhuhúú.

Mászunk az asztal alatt,
Kergetőzünk nagyokat...

Messziről hallatszik a kacagás,
Veled minden perc vidámság!

Hogy gyerek voltam-e percekben?
Talán kicsit örökké az leszek…

2012. november 14.

Vallomás

A legnagyobb kincsem…

Minden percet tökéletesnek érzek veled…
Érzéseimet elmondani nem is merem…
Félek, megijesztene mérhetetlen szerelmem,
De most e versben kitárom lelkemet.
Te vagy az, aki mindig erőt ad,
Aki elfelejtetteti a hétköznapokat.
Te vagy az, aki megért engem,
Aki a bajban ott van mellettem.
Te vagy az, aki törődik velem,
Aki amennyire tud, elkényeztet…
De mit jelentesz igazából nekem?
Azt leírni talán nem is lehet.
Nem hittem volna, hogy ennyire foglak szeretni,
Ami szívemben van, nehéz lenne kimutatni.
Remélem, érzed, mennyire szeretlek,
S tudod, milyen fontos vagy nekem.
Nem akarlak Téged elveszíteni,
Nélküled talán nem is tudnék létezni.
Neked mindenem szívesen odaadnám,
Érted akár az életem is feláldoznám.
Te vagy a legnagyobb Kincsem,
Az életemben Nálad szebb dolog nincsen!

u.i. bár a vers még 2009-ben íródott, de  a mondanivalója most a legaktuálisabb..

Álom

Láttam egy álmot.
Egy másik életben jártam, ahol megszűnt az idő, eltűntek a korlátok, vagy ha voltak is, mi nem vettük figyelembe őket, és bátran átléptük.
Te ott sétáltál mellettem, és fogtad a kezem. Nem számított semmi, csak az egymásra vetett meleg pillantások.
Csak Te voltál és én.
Az ösztönök hajtottak minket, és éreztük, hogy jöhet bármi – hurrikán, homokvihar, tűzvész, árvíz – mi összetartozunk… ebben az álomban elválaszthatatlanokká váltunk.

A valóságban talán nem is találkoztunk… Kilométerek százai álltak közénk, és másfelé sodort minket a szél…

2012. november 7.

Gyere vissza!

Miért tűnsz el a messzeségben? Most más vagy, ha a szemedbe nézek.
Hova rejtetted a csillogását? Hol jársz?
Ellopták arcod mosolygását…

Távolba réved üres tekinteted… Miért hullatod a könnycseppeket?
Mikor veszett el belőled a fény? Miért félsz?
Még emlékszel, ki vagyok én…?

Ébredj fel, ez nem te vagy! Most nem szabad, hogy feladd!
Hozd vissza kincseid, rázd le bilincseid!

Vedd észre értékeid!

Szükségem van rád!
Tudod te is…

2012. október 28.

Mélység és magaslat

Egy kapcsolatnak mélységei és magaslatai vannak. Hol egymást kiegészítve szárnyalunk a felhőkig, hol hibáinkkal a szakadékba döntjük a másikat. Amíg e két véglet nem kerül egyensúlyba, addig gyerekes hóbort, ami köztünk van. Akkor válik igazán komollyá az együttlét, ha az a természetes, hogy repülünk. Amikor pedig zuhannánk – kölcsönadva fél szárnyunkat – visszahúzzuk a másikat, és kézen fogva folytatjuk utunkat. Bár nem mondjuk ki, mégis tudjuk, szükségünk van egymásra.

2012. szeptember 23.

Ezt akarom

A vágyat akarom, a perzselő szerelmet. Látni a csillogást a szemünkben, érezni a bizsergést a testünkben. Az égető közelséget, a forró csókokat, az izzó érintéseket. Lángolást és szenvedélyt. Ezt akarom mindig. Ezt, ami most elválaszthatatlanná tesz minket. A jelent a jövőben is. Minket. Együtt. Örökké…

2012. szeptember 18. - 22.

Nélküled… Veled…

Nélküled egyedül vagyok,
Nélküled csak átlagos vagyok,
Nélküled rosszabb ember vagyok,
Nélküled senki vagyok...

Veled vagyok igazi nő,
Veled vagyok egyszerre gyerek és felnőtt.
Veled vagyok a szerelemtől részeg,
veled vagyok egy álom része...

Veled vagyok... Nélküled nem akarom...

2012. szeptember 12.

Hiányzom?

Elviselhetetlen nélküled a csend.
A szoba fala visszhangoktól reng.

A bútorok csak, mik rám merednek,
Nem érzem simogatását szemednek.

Eltűntek a színek, nincs már királykék,
Megszűnt a nevetés, elveszett a vidám lét.

Nem ringat el édes suttogásod,
Nem hallhatom halk szuszogásod.

Nincs, ki most a karjaiba zárjon,
Egyedül alszom el az üres ágyon.

Hiányod e percben förtelmes.
Téged is kínoz a gyötrelem?

2012. augusztus 13.

A felhők felett...

Egy kép él bennem. Megmelengeti a lelkem. Szárnyaló szívem a felhőkig repül. A felleg habjai körülölelnek. A szél cirógatja arcom. A nap sugarai húsomig hatolnak. Magasban vagyok, mégis elmerülök. Édes gondolatokban fürdőzöm, és hagyom, hogy a hullámok sodorjanak…

2012. augusztus 6.

Nem mind arany…

Káprázatosnak tűnő pilleszárnyakat kergetünk kislányok módjára, vágyakozva a tündérmese után. A szépet akarjuk megkapni, a legszebbet… E célért hajlamosak vagyunk túlidealizálni dolgokat csak azért, hogy álmaink megvalósulásának illúziójába ringassuk magunkat. Úszunk az ábrándokban, talán még azt is elhisszük, hogy léteznek, és nem mi találtuk ki. Elfelejtünk a látszat mögé nézni, hogy meglássuk az igazán fontosat, csak szárnyalunk, lábunk a földet sem éri, és elveszünk a kecsegtető reményekben…

Hirtelen jön el a pillanat, mikor a csillogó burok fénye megtörik. Minden színes illúzió és ábránd eltűnik a másodperc töredéke alatt. Lehullik a vékony aranylepel, feltűnik a felszín mögött lévő hideg fém. Kijózanodunk. Ez az a perc, amitől fogva megtaláljuk a rejtett dolgokat, a kopott külsőt nézve a legnemesebbet is meglátjuk majd. Elénk tárulnak az igazán gyönyörű dolgok, ezekhez fogunk ragaszkodni, és küzdünk érte, mert nem akarjuk elveszíteni…

2012. július 21.

Fáj

A szerelem néha fáj. Annyira, hogy már nemcsak a szív érzi, hanem az egész test beleremeg. Két lélek nem tud elszakadni, mert egy különleges erő összetartja őket, de az idő és a távolság ellenük játszik, hogy napról-napra gyengítse a kapcsot. A szép pillanatok harcolnak a gondokkal, az értelem viaskodik az érzelmekkel…

Két lélek nem tud egymásra találni, de ellenállhatatlanul vonzzák egymást. A sors furcsa játékot játszik velük: akadályokat gördít eléjük, messze kerülnek a másiktól, de néha mégis össze - összesodorja őket, hogy felkavarja az elfelejtett érzéseket…

A szerelem háborújában sokan csatát veszítenek. Néha összetörnek minket, és néha akaratlanul törünk össze másokat. Mély sebek keletkeznek a szíveken. Gyakran gyógyíthatatlan, kínzó szakadások. És nem tehetünk ellene semmit… A szerelem néha fáj…

2012. július 13.

Tudd, érezd!

Tudd, hogy fogom a kezed,

Tudd, hogy fontos vagy nekem,

Tudd, hogy melletted leszek,

Tudd, hogy nem engedlek el!

Érezd, hogy mindig veled vagyok,

Érezd, hogy te vagy, akit akarok,

Érezd, hogy szívem érted ver!

Érezd, hogy nagyon szeretlek!

2012. május 20.

Jön, ki mindent adhat...

Egy nap

Egy érmére bíztam magam. Talán kicsit őrültség volt felforgatni a szürke hétköznapokat. Vagy bolondság lenne nem kihasználni azt a kevés időt, melyet nekünk szánt a sors?

A rohanó élet szabad pillanatait élveztük. Csak pár óra jutott a gyönyörből, melyet együtt élhettünk át, mégis úgy érezzük, ajándékot kaptunk…

A búcsúzás édes emléke még mindig bennem él. Az utolsó szerelmes pillantások, a féltő tekintet, a kézből rajzolt szívecske, az óvó ölelések egészen hazáig kísértek. Szárnyal most a lelkem, mert veled lehettem, és tudom, hogy ez az egy nap, neked is a világot jelentette.

2012. május 13.

Az élet szép

(még ha nehéz is)

Összedőlt a fejed felett a világ. Hirtelen minden rád szakadt, úgy érzed, összeroskadsz a terhek alatt. Nem bírod tovább, az akaraterőd elhagy. Feladod, és beletörődsz, hogy nem vagy képes kiállni az élet megpróbáltatásait. Csak a rosszat látod, és nem figyelsz azokra a dolgokra, amik még éltethetnének…

Annyi rossz dolog vesz minket körül - sok a gond ebben a nagy világban… Létezik az éhezés, és a hajléktalanság. Apró csöppségek élnek szülők nélkül, árván, az utcán.  Súlyos, gyógyíthatatlan betegségek teszik fájdalmassá sokak létezését. Természeti katasztrófák pusztítják el millió embertársunkat…

Észrevetted, hogy mekkora áldás a lét? Van tető a fejünk felett, van étel az asztalunkon, van, aki szeret, és van, aki erőt, s egyetlen mosollyal szebbé tudja varázsolni a napunkat. Szerencsésnek mondhatjuk magunkat, még akkor is, ha szűkösen kell beosztani azt, ami jutott, és a gondok hada nyomja vállunkat, mert van, akinek sokkal rosszabb jutott…

Az élet nem attól szép, mert könnyű, hanem attól, hogy van, akivel átvészeljük a nehézségeket, egymást segítve, kézen fogva lépjük át az akadályokat, szeretünk, és szeretnek minket, és élvezzük a szürke hétköznapok egyszerű csodáit.

2012. május 9.

Csak egy pillanat…

Üres minden, mert nem vagy velem,
A világ színtelen, szürke Nélküled.
Most egyedül, magányosan vagyok,
Hogy itt vagy, csak álmodhatom.
Behunyom szemem, Téged látlak,
Melletted minden dolog vidámabb.
Álmom csodás, szinte valóságszerű,
A kép melyet látok egyszerűen gyönyörű.
Ketten vagyunk, egy felhőn ülünk,
És valamin felszabadultan nevetünk.
Kezed kezemhez lassan hozzáér,
Édes csókod még mindig a számon ég…
De rá kell jönnöm, álmom csak egy pillanat,
Mely a nagyvilág zajától sajnos elszalad.
A kép elszáll, muszáj felébrednem,
Hogy láthatlak majd, csak remélhetem.

Eggyé válva...

Összetartozunk

Nem a megszokott útvonalon jöttem haza. Nem akartam érezni a gyötrelmet, hogy már nem fogod a kezem, és nem sétálsz mellettem. Egyedül maradtam. A szűkös szoba most üresnek tűnik nélküled. A pici ágy hirtelen tágasnak látszik. Csend lett… Nincs hangos nevetés, nincs boldog, felhőtlen pillanat. Minden, amit az elmúlt napokban megosztottunk egymással, most eltűnt egy perc alatt.

Valami azért mégis itt maradt. Az illatod még mindig érzem a bőrömön, a csókod helye még égeti az ajkamat. Az édes emlékek betöltik a megüresedett teret, és a remény, hogy kis idővel újra látom ragyogó, kék szemed, átjárja lelkemet. A szíved egy darabja az én szívembe lett zárva. Most már eggyé váltunk, most már összetartozunk…

2012. május 1.

Még mindig és sokáig... :) The best :)

Egy szőke kislánynak

Gimnáziumba kerültünk, felcseperedtünk,
Mára már szinte felnőttekké lettünk,
De emlékszem még az általános iskolára,
A szolfézs és furulya órák víg dalára.
Reggeli buszon való találkozások,
Kanizsai késő esti biliárdozások…
Londoni egy hetes kirándulás,
Kulcstartó: buszos, gárdistás…
Sietős sétálás ellenére késések,
Szerelemről való nagy beszélgetések…
Folytathatnám még, sorolhatnám a szép emlékeket,
Mik nevetéstől vagy bánattól kicsalnák a könnyeket…
De ezt most nem teszem, mert napokig írhatnék,
Hisz Rólad nagyon sok jót elmondhatnék.
Közel kerültél hozzám, barátom lettél,
Ha bajban voltam Te segítettél.
Viták nélkül megértjük mi egymást,
És messze elkerüljük a megbántást.
Néha minden bánatom tengerbe dobod,
A szivárványt is elővarázsolhatod.
Tényleg az vagy, amit ígértél,
Mert a legjobb barátnőm te lettél!
Köszönöm neked, hogy mindig ott vagy nekem,
Festőművész kicsi lány, remélem még sokáig velem leszel!

2009. április 30. – május 14.

Zalaegerszeg – Zalaszentbalázs

P.S.: A Legeslegjobb barátnőnek a világon!

Szerelem

A szerelem különleges és érdekes dolog.

Sokszor idő kell hozzá, hogy jöjjön, néha egy pillanat alatt megérkezik... Amikor a legjobban vágysz rá, akkor nem talál rád, ha nem akarod érezni, villámként csap beléd... Ha keresed, észre sem veszed, hogy már nálad van... Gyakran szárnyalsz és a fellegekben érzed magad, de előfordulhat, hogy a szakadékba zuhansz... Egyszer a mennyekbe emel, máskor a pokolba dönt... Van, hogy egy perc alatt űzöd el, de megeshet, hogy egy élet alatt sem felejted el... Veszélyes és kiszámíthatatlan, hisz sosem tudod, mi lesz a vége... Boldogság vagy csalódás...? Nagy a rizikó! De ne félj a szerelemtől és attól sem, ha téged szeretnek! Az érzéseken nem gondolkozni kell, csak nyitottnak lenni rájuk és megélni őket! Ne zárd be a szíved, mert annál szebb dolog nincsen, ha két lélek egy igaz szerelemben egymásra talál...

2011. október 6.

Kitartás!

Ne hagyd, hogy a kétségbeesés úrrá legyen feletted. A rossz érzések nem győzelmeskedhetnek. Vegyél erőt magadon, és nézz körbe! Vedd észre az élet apró örömeit, töltődj fel lelkileg.

Nem a legegyszerűbb ösvényre léptél. Ezt a nehéz utat Te választottad, hogy elérd a céljaidat. Olykor elbizonytalanít a fáradtság és a csüggedtség, de ne felejtsd el, miért indultál el. Emlékezz, tarts ki, és váltsd valóra az álmaidat!

2012. április 12.

Szívekbe rajzolva

Emlékszel még arra a nagy, meleg, barna szempárra? Arra a pajkos gyermeki mosolyra? Az önfeledt nevetésre és a játékokra? A csintalanságra és a huncut szóváltásokra? Az apró meglepetésekre és a bíztató szavakra? Az álmokra, amik a felhők fölé voltak szőve?

Mondd, emlékszel még?

Voltunk együtt gyermekek. Nevetéstől és bánattól is hullattunk könnyeket. Kergettünk értelmetlen vágyakat, de ha kellett, lehoztuk a csillagokat. Egy emlék sem merült a feledés homályába. Felidézlek, felidézel… Egymás szívébe vagyunk vésve.

2012. április 9.

Megtehetjük?

Jog az ítélethez?

Egy kislány a szeretetszolgálattól ruhát kap. Kicsit kopott, lehet, hogy foltos is, de márkajelzés van a pulóveren. Ez elég ahhoz, hogy megalázzák, amikor elmegy benne az iskolába. Letépik róla az osztály előtt a felsőt, mondván: biztos lopta.

Felcseperedve, felnőtt fejjel, állás interjúra megy a fiatal nő. A táblán ez áll: „Eladót felveszünk!” A jelentkező hölgynek van végzettsége és tapasztalata is. Mégis elutasítják. Ránéznek - barna a bőre - és a főnök azt mondja: „Nincs felvétel”, holott neki a származása miatt sárga az arca.

Az iskolában külön ültetnek. A hipermarketben a biztonsági őr jobban figyel rád, mint a többiekre. Helyi kistelepülésen munkát nem kapsz a hivataltól…

Mi ez, ha nem megkülönböztetés?

Mosolyogsz egy olyan világra, amely már születésedkor megbélyegez, csak azért, mert sötétebb a bőröd vagy onnan származol, ahonnan. Gyerekkorod óta egy béklyót húzol magad után. Levetned ezt a súlyt, és kitörnöd nagyon nehéz, erőt mérő megpróbáltatás. Mert senkit nem érdekel, hogy rendes családból származol, hogy tisztességre neveltek, értelmes vagy, tanulni akarsz, becsületesen élsz, munkáddal hasznos dolgot szeretnél tenni, segíteni akarsz és azoknak az életét is meg akarod menteni, akik téged lenéznek és kirekesztenek…

Ismerj, és úgy ítélj! (Bár te is csak ember vagy…)

2012. április 5.

Kimerültség

Ordítani tudnék. Torokszakadtából. Olyan igazán nagyot. Egy hangos üvöltést. Egy messze elhallatszó kiáltást. Egy segélykérés, egy jajveszékelés… Bármi, csak törje meg a fejemben uralkodó csendet.

Sírni tudnék. Erőteljesen. Zokogni kifulladásig. Nagy könnycseppeket. Egy vad záport, mely végigfolyik arcomon. Egy zivatar, egy eső… Bármi, ami elmossa a bennem felébredő kételyeket.

Rohanni tudnék. Sebesen. Futni a meredeken lefelé. Érezni a szelet. Egy orkánt, mely elsöpri az összes feszültséget. A felszabadulás, a szabadság… Minden, ami megszünteti a gyötrelmes gyengeséget.

2012. március 28.

"Tanulni, tanulni, tanulni."

Rabságban…

Gondolataim rabláncra kerültek. Most nem szárnyalhatnak szabadon, mert a kötelesség bebörtönözte őket. Vaskos könyvekhez lettek kikötözve, csak a szakszavak és a latin szókapcsolatok labirintusában járkálhatnak. Pedig szállnának fel az égig, és annál is tovább, szebbnél szebb tájak felé, a barátokhoz – bárhová - csak ne itt kelljen foglyul ejtve létezniük.

Nehéz lázadó szellememet visszaterelni a legfontosabb feladatok mellé. Rá kell kényszerítenem, hogy érdekesebb legyen az alkar flexorainak és a láb extensorainak sorrendje, az elrejtett hiatusok és canalisok, az erek és idegek lefutása, mint a napsütés, a madárcsicsergés, a barátok és a szerelem… Ez csak az elszántság, önuralom és sziklaszilárdság segítségével megy (- aminek néha a hiányában szenvedek), és legalább olyan nagy kihívás, mint megismerni az anatómia rejtelmeit és az orvostan alapjait.

2012. március 27.

A szőke hajú művész lánynak

Gyerekkori társam, akivel egy évtized óta összhangban vagyunk egymással, a legbecsesebb kincseim egyike. Ha életünk másfelé is sodródott, erős szálak kötöttek minket össze, és a hosszú idő ellenére sem vásott el barátságunk selyemfonala. Felsorolhatnám az összes közhelyet, de valószínűleg egyik sem írná le pontosan a köztünk lévő kötelék fontosságát és lényegét. Egyszerűen, csak szeretném megköszönni, hogy együtt botorkálunk – szaladunk, nevetünk – sírunk, hogy a legjobb barátok vagyunk.

2012. március 20.

Éhes világ

Körbenézek. Megfáradt, szomorú arcokat látok. Gondterheltek és meggyötörtek. Sehol egy kis vidámság, eltűnt a szemekből a csillogás. Ami egyszer talán ragyogott, annak fénye most megtörött. Kifakultak a színek, minden megkopott…

Éhezik a világ. Nem pénzre vagy ételre. Boldogságra. Mosolyra, nevetésre, kedvességre, törődésre. Életre – nem csak a puszta létezésre!

2012. március 19.

Elmúlt…

Az elmúlt három év nagy része elfér egy borítékban... Csak pár darab kép, egy csokor, egy dísz és néhány kacat maradt abból, amit egy éve még az életemnek hittem. Elszálltak a naiv álmok, a szép remények, a trillák - minden, amit siratnom kéne. Már nem fáj a szív, a sebek is begyógyultak, még egy apró heg sem maradt, ami jelezné a fejemben megteremtett édes világ elpusztítását.

Amit eddig csak sejthettem, az most a napnál is világosabban előttem áll. Egyetlen mondat képes volt patyolat tisztára mosni agyam legmélyebb bugyrait is. Nem ismerem már azt, akit teljes szívemből szerettem, és én is egy egészen más ember lettem. Életünk kanyargós folyói sosem haladtak ugyanabban a mederben, éppen csak keresztezték egymást, hogy keveredjenek, átadják a tapasztalatokat, tanulságokat vonhassanak le belőle, újra szétválhassanak, majd egy hegy válassza szét őket...

Az ilyen csomópontok kellenek ahhoz, hogy megváltoztassák az életünket és személyiségünket.

2012. március 17.

Tündérmese

Bár felnőttem - újra hinni akarok a tündérmesékben.

Varázsszőnyegen suhanjak fellegeken át, kápráztasson el a mesés táj. Járjak a föld felett méterekkel, szárnyak nélkül repüljek felhők felett. Szivárványos színek jellemezzenek, hasamban pillangók repdessenek. Mézédes csókok szédítsenek, áfonya ízű szavak részegítsenek. Cseresznyefa-virág hulljon hajamra, mámorítson el finom illata. Bódítson el bókok hada, ringasson kismadarak dala. Szakadt ruhában, fél pár cipőben is legyek hercegnő, ki így is a legszebb, ha a herceg jő.

Jelentsem én az egész világot, ezt árulja el egyetlen pillantásod. Érezni akarom a csodát, ami a mennyekbe repít, kérlek, varázsolj el így!

2012. március 16.

A varázslat valósággá váljon...

Álom vagy valóság?

Létezik a férfi, aki mindent odaadna érted, aki bármit megtenne, hogy az övé legyél… Megvalósítja 3 hét alatt azokat az álmokat, amiket mástól 3 év után sem várhattál el. Kitalálja minden gondolatodat, kényeztet, lesi a kívánságaidat - a fellegekbe emel. Olyan vagy neki, mint egy hercegnő és úgy kezel, mint egy törékeny babát, a tenyerén hordoz. Vigyáz rád, megbecsül, büszke arra, hogy Te ott állsz az oldalán, és szerencsésnek érzi magát, mert megtalált Téged…

És Te? Alig mered elhinni, hogy mindez igaz. Csak ámulsz, le vagy nyűgözve, néha még a szavad is elakad. Még félsz a csalódástól, félsz, hogy az egész csak egy álom, ami szertefoszlik majd egy perc alatt… De elvarázsolódtál, mesebeli királylánynak érzed magad, és nem akarsz felébredni, ha ez csak egy ábránd – szeretnéd, ha a tündérmese lenne az élet, és mindez valósággá válna…

2012. március 4.

Sem idő, sem távolság...

Benned él…

Egy kép dereng előtted. Talán én vagyok rajta? Felismersz még?

Távol vagyok tőled. Az élet messzire sodort el. Valami mégis összeköt minket - Talán a múlt, tán a jövő, vagy mindkettő egyszerre.

Eszembe jutsz sok apró dologról: Az első tavaszi napsugárról, a madárcsicsergésről, arról, ahogy a fény kibújik a felhők mögül és bekúszik a szobám ablakán, a szivárványról…

Gondolsz néha rám? Lényem felsejlik, ha vidám kacajt hallasz, ha kapsz ölelést és egy csepp nevetést Mosolyországból, ha valaki halkan dudorászik melletted, ha hóbortos kislányok ugrabugrálnak körülötted…

Emlékem halvány fénye ott él szíved mélyén. Ha néha a feledésbe is merül, akkor is tudd, én nálad lakom, és te is velem vagy. Egymásban élünk már. Ott vagyunk néhány mozdulatban, a hanglejtésekben, a nevetésekben, a színekben, az álmokban, az ismeretekben, amit megosztottunk egymással - mindenben, ami a másikról ránk ragadt. Akármennyire messze kerülök tőled, akármennyi idő eltelhet, nem feledsz, s nem feledlek, mert Te bennem élsz, és én is benned élek.

2012. február 29.

Tavasz van!

Napfény

Ahogy múlik a tél, és érkezik a kikelet, visszatér az élet is. Eltűnik a szürkeség a hétköznapokból, a szobámból, az életemből. Lassan, egymás után előbújnak a színek a fák mögül, az ágy alól, a dombon túlról. Bár eddig, is tudtam, hogy a felhők felett mindig süt a nap, de a fény most féktelen, és betör mindenhová, még belém is. Érzem, ahogy a napsugár simogat, melengeti a lelkemet és testemet egyaránt. Átjárja szívem kis bugyrait, behatol az ereim, kapillárisaim falába, szétterjed minden egyes parányi vércseppemben – újjáéledek. Eltűnnek bennem a szomorúság és lehangoltság hamvai - a lenge szellő fújja tova őket. Mint régi bérlő, visszaköltözik belém az életerő. Leszakadnak rólam a komor idők láncai. Végre szabad vagyok, újra élek, nem csak létezem. A természet ébredezésével bennem is elindult a rügyfakadás… Tavasz van mindenütt!

2012. február 22.

Megválaszolatlan kérdéseink...

Női naivitás

Mondják, a női nem a teremtés koronái. Vajon a férfiaknak csak azért kell eme nemes ékszer, hogy kifejezzék, ők a világ urai, és elmondhassák, ezt is megkaptam? Mit szabad elhinnem, és mit kell elengednem a fülem mellett? Meddig tart az őszinteség és hol kezdődik a csábító férfi aljas eszköze- a hízelgés, amivel eléri, hogy valakit magáévá tegyen? Mit árul el az a csillogó, kisfiús pillantás, és mit jelentenek igazából az édes szavak? Nekünk kell megfejtenünk az utaló jeleket, vagy nem is léteznek kódolt üzenetek, csak mi, nők, bonyolítunk túl mindent? Vagy egyszerűen csak félünk, mert már annyiszor becsaptak minket, hazudtak nekünk, és nem akarunk csalódni, sírni, ezért nem tudunk bízni az erősebb nemben és nehéz elhinni az igazi vallomást…?

Vegyes érzelmekkel teli szívvel küzdködöm saját naivságom ellen…

2012. február 9.-10.

A hétköznapok angyalai

Nem vagy egyedül!

Csak ülsz némán. Nézel magad elé, hallgatod a csendet. Csak a tested láthatom, mert a lelked már máshol jár. Kiszállt belőled. Elmerülsz a képzelet kék tengerében. A mély gondolatok magaslatain szárnyalsz. Merengsz. Még nem tudod, hova tartasz, még nem látod az alagút végén a fénysugarat. Elkeseredsz, reményvesztett leszel. Már-már feladod… De egy hang szólal meg, mely észhez térít, egy kéz nyúl utánad, ami visszahúz, megtart és nem hagy lezuhanni. Feleszmélsz, és rájössz: Nem veszíthetsz, mert ha nem is láthatod, mindig van melletted valaki. Sosem vagy egyedül! Támogatnak, bíznak benned. Az angyalaid vigyáznak rád!

2012. február 8.

Gondolok rád!

Hiányzol

Hiányzol. De félek, hogy én nem hiányzom neked. Megrettent a gondolat, hogy nem jutok az eszedbe, pedig te ott járkálsz a fejemben. Nem telik el úgy nap, hogy ne emlékezzek egy-egy közös pillanatunkra: a mosolyokra, a nagy nevetésekre, a hosszú, bizalmas beszélgetéseinkre – mindenre. Ott élsz már a szívemben, én a lelkembe zártalak téged, és reménykedem, hogy te sem felejtettél még el. Gondolj rám! – Gondolok rád!

2012. február 1.

Bukás után, egy új jövő kezdetén...

A tenger

A tenger gyönyörű… Sima felszínén megcsillan egy halvány kis fénysugár. Ragyog. És elvarázsol minket... Gyönyörködünk benne, elrepít minket új tájak felé a gondolatok szárnyán. Ám nem telik el sok idő és felhők kerekednek az ég boltozatán, a szél is feltámad. S amiben az előbb még gyönyörködtünk, a szelíd ringatózás, most vad háborgássá változott... Felébredünk a varázslatból. Félünk, szörnyülködünk... Majd elmúlik a vihar, lecsillapodik a tengerünk. Újra csodálatos, újra tündököl, és mi újra szeretjük. És ez mindig így van. Csend után jön a vihar... Tenger a mi életünk is, mi magunk is tengerek vagyunk. Jó után jön a rossz. A hullámhegy után völgy következik. Nincs boldogság szomorúság nélkül, és nincsen ember hiba nélkül. Bukás nélkül nincsen siker. És a bukás után mindig fel kell állnunk, hogy újra tündököljünk...

2010. november 21.

Őrzöm a lángot!

A nyílt szív titka

Nem tudom már, miért indultam el, mit is akartam igazán megtalálni. Talán saját magam után kutattam…

Még csak a szárnyaimat bontogattam, és éppen elkezdtem repülni, mikor egy erdő fölé érkeztem. Gyönyörködtem a világban, ami körülvesz, boldog voltam. De jöttél te, mint a villámcsapás, és már csak azt vettem észre, hogy zuhanok a mélybe. Elloptad a szárnyaim, csak azért, mert neked nem lehetett…

A megvilágítatlan, árnyas erdőben elveszetten bolyongtam. A bokrok, a fűszálak és a fák között kerestem a fényt. Csak egy apró lángot, ami megmutatja az utat, de nem leltem rá. Az éj ébenfekete volt. Lassan a lelkemen is úrrá lett a sötétség. Féltem, hogy sosem jutok ki onnan… Féltem, hogy már sosem leszek képes szárnyalni, hogy már nem leszek képes megbocsátani, amiért ezt tetted velem… Csak a reményem nem halt meg. Teljes elkeseredettségemben zokogás tört ki rajtam. A könnyeimen túl feltűnt egy apró szivárvány: A napsugár egyetlen parányi szikrája átszőtte a szívemből fakadó fájdalom cseppjét. Megérkezett a pirkadat. Nem adhattam fel! Felálltam hát, és - összeszedve minden erőmet, - rohanni kezdtem. A hajnali szellő elfújta a könnyeket, elmúlt a félelem, megleltem a fényt! Szárnyak nélkül is repültem! A világ újra kitárult előttem, mert a szívem mindvégig őrizte a lángot és nyitott maradt.

2012. január 27.

A vágy néha káoszt gerjeszt...

Összebújva – összezavarodva

Ahogy hozzám bújsz, karod magadhoz húz, ajkad nyakamra csókot lehel.
Mozdulnék, de semmit nem teszek.
Ahogy hozzád bújok, kezem arcodon vándorol, érzem az illatod, remegek.
Gondolatban elfutok, de nem engedlek.
Az a kisfiús pillantás, a ragyogás és a visszatartott vágyakozás a szemedben.
Megrémiszt és magával ragad egyszerre.
Valami mélyen vonz, de nem hiányzol, csókod mégis akarom, megijedtem.
Az eszem tudja, de a szívem rejti el ezt.
Mi ez az érzelem? Ez nem szerelem, rabul ejt most a félelem.
Kételkedem, ezt nem fogja fel az értelem.
Mit teszünk? Kérdezzük, de nem felelünk, csak egymásra nézünk csendben.
Szólnánk, de összezavarodtunk mindketten.
A vágynak most nem engedünk, összefonódik kezünk, lassan mennünk kellene.
Még egy néma pillantás, itt a búcsú ideje.

2012. január 14.

Még találkozunk...

Búcsú

Lassan eljön a búcsú ideje… A percé, amikor szívem színes kártyái széthullnak… Amikor már képtelen leszek szavakba önteni az érzéseimet, amikor a csend beszél majd helyettem… De én nem szeretek búcsúzkodni. Az mindig valaminek a végét jelzi, és én nem akarom, hogy bárminek is vége szakadjon. Ezért most csak elköszönök, és azt mondom: „Viszlát, jó barát, látjuk mi még egymást.” És közben reménykedem, hogy így is lesz. Hogy sem idő, sem távolság nem szakítja el azokat, akik szeretik egymást és igaz barátokká váltak. Lehet, hogy kicsit szomorkodom, lehet, hogy a könnyem is kicsordul, de a lelkem mélyén mégis örülök, mert gazdagabbá váltam általad. 2012. január

Majd... egyszer... talán újra elvarázsolódom...

Veled

Mint olvadó jéghegyek – megtört zárt szíved.
Mint a nap melengető fénye – elvarázsol csókod finom íze.
Mint szivárvány színei – vidámak perceim.
Mint legbátrabb hőseink – elűzöd gonosz szörnyeim.
Mint a legédesebb méz – ha szerelmesen rám néz.
Mint a tűzben lobogó fény – csábító pillantásod megigéz.
Mint leglágyabb zene – hangod megnyugtat este.
Mint a legpuhább selyem – ha tested érinti testemet.
Mint a legfinomabb levendula – bőröd bódító illata.
Mint csendes nyári éjszaka – szerelmünk varázslatos évszaka.
Mint szenvedélyes tánc – ha elönt a vágy.
Mint szakíthatatlan lánc – összetartó forró láz.
Mint halk tavaszi zápor – csendes suttogásod.
Mint egy gyönyörű álom – Benned boldogságom megtalálom.
Mint suhanó sas a hegyekben – szárnyaló lelkem a fellegekben.
Mint a könnyű angyalok az egekben – repülő szívem a mennyekben.
Mint kristályvizű patak – érzésem homálytalan.
Mint égen a csillag – szerelmem határtalan.

2010. január 25. – február 8.

Picilánynak búcsúzóul... (A legszebb vers, amit valaha kaptam)

Utadra bocsájtunk Klaudia!

Szép neved dallama, akár, egy csengő hangja.
Kedves vagy és vidám, ezért hívlak így, pici lány!

Mosolyod oly elragadó, szemed fénye csalogató.
Huncut bájjal néztél reánk, s ha bánatunk volt, ettől elszállt.

Kezed alatt ég a munka, hol itt segítesz, hol ott, mint annak idején a kisdobosok.

Szeretünk, kis munkatársunk, ezért nehéz most elválnunk.
Egyik szemünk sír, a másik nevet, hisz tanulni mész, s ez oly merész!

Emberséget már tanultál. Okosodj hát, most ez, mi rád vár!
Legyél nagyon jó doktornő, segítőkész és megértő!

Számunkra űr marad utánad, de tudjuk, hogy a betegek már várnak!
Rögös út áll előtted, de mi bízunk benne, hogy Te vidáman teszed meg!

Kívánunk hát néked minden jót és egészséget!
Ne felejtsd el majd a Flexet, s gondolj ránk, ha szíved reszket!

Búcsúzzunk el most vidáman, ne hulljon könnyünk hiába!
S ha szemünk mégis megcsillanna, Boldogan nézzünk a holnapra!

A legjobb kollegáktól nekem! Köszönöm a sok szeretetet!