Melankólia

Elmélázom, ülve a csendben,
Kik is vagyunk mi ketten.
Merre, hova visz a sorsunk,
Mi egymással a dolgunk.

Talán az egész csak bolondozás,
Mégis különös minden találkozás.
Itt nincsenek követelmények,
Hatásunk egymásra feltétlen.

Benned erő és büszkeség,
Bennem alázat és érzékiség.
Tombol köztünk az ellentét,
De forr bennünk a szenvedély.

Dacolva a furcsa érzelmekkel,
A szívügyeket ügyesen elrejtve,
Egy álarc mögé mindent elfedve,
Nem tudunk mit tenni a helyzettel.

Lezártuk. Egy ponttal a mondat végén.
Így van ez jól. Semmi kétség.
Csak a gondolatok zavarják a rendet.
Mi tartunk tovább a végtelenbe…

2015. május 5.